Kr. e. 384 – Kr. e. 322

Arisztotelész

Arisztotelész

Arisztotelész, (görögül: Αριστοτέλης); Kr. e. 384 – Kr. e. 322) görög tudós és filozófus, a modern európai tudomány atyja és előfutára. Mesterével, Platónnal együtt a nyugati kultúra legnagyobb hatású gondolkodói közé tartozik. Már az ókorban híressé vált nemcsak filozófiai és irodalmi művei miatt, de a kiemelkedő tehetségű makedón fejedelem és despota, Nagy Sándor nevelőjeként is.

Élete

Ifjúkora

Sztageirában, a Khalkidiké-félszigeten fekvő thrakiai görög gyarmatvárosban született a 99. olimpiász első évében, a mi naptárunk szerint Kr. e. 384. március 7-én. Mindkét ágon stagirita orvoscsaládból származott: anyja, Phaisztisz [1] családja, Chalcisból származott, apja, Nikomakhosz családja, Messeniából, de mindketten Stagirában születtek és éltek; három gyermekük közül kettő fiú (Arimnétosz és Arisztotelész) és egy lány (Arimneszté) volt.

Nikomakhosz orvosa és barátja volt II. Amüntasznak, Makedónia királyának Pellában. Talán az orvos családból eredeztethető Arisztotelész biológiai és természettudományos érdeklődése; például Galénosztól tudjuk (Anatom. Administr., II.1., vol. II. 280 K.), hogy a görög orvoscsaládokban nevelődő ifjak boncolni tanultak. Amüntasz legkisebb fia, Fülöp, a későbbi király, körülbelül egykorú volt Arisztotelésszel, és valószínűleg már akkor megszerette, úgyhogy később rábízta fia, Sándor nevelését. Arisztotelész még nem volt 17 éves, midőn apja meghalt. Szülei iránt élete végéig a leggyöngédebb hálát őrizte meg szívében.

Az Akadémia

17 vagy 18 éves korában (Kr. e. 367 körül) Athénba ment, s a hagyomány szerint a nagy filozófus, Platón tanítványa lett annak Akadémiáján. Ámde Platón ekkoriban elhagyta Athént, és három évig Szicíliában maradt, így Arisztotelész 20 éves kora előtt nem lehetett tanítványa Platónnak. Az viszont biztos, hogy kb. 18-20 esztendőt valóban Platón társaságában töltött.

Önállósága fokozatosan, de korán nyilatkozott, egyes nézeteiben hamar eltért mesterétől, s ezt nem titkolta; így meglehet, hogy Platón tényleg mondta: „Xénokratészt sarkantyúzni, Arisztotelészt zabolázni kell.” Arisztotelész házát Platón állítólag az Olvasó házának, őt magát pedig az iskola eszének mondotta. A kezdeti baráti viszony valamelyest hűlt ugyan, de Platón haláláig megmaradt; egyáltalán nem igaz, hogy Arisztotelész nem tisztelte eléggé tanítóját és háládatlan volt iránta, sőt mielőtt Etikájában Platón eszmetanának cáfolatába kezd, a személyes barátság érzelmeit fejezi ki iránta, de – mint mondja – a tudományban néha félre kell tenni a személyes érzelmeket és csak az igazság védelmére gondolni: „és ámbár az igazság és a barátság, mindkettő igen drága előttem, szent kötelesség elsőséget adni az igazságnak” (Nikomakhoszi Etika, 1096a 11.–17.). Több más művében is Platón követőjének nevezi magát (Metafizika 990b 16), és fájlalja, hogy tudományosan cáfolnia kell azokat, akik gondolkodásban is annyira közel állnak hozzá. Az Arisztotelész-kutatók körében általánosan elfogadott nézet szerint a Stagirita életművét úgy a leghitelesebb felfogni, mint folyamatos, lassú, de sohasem teljes távolodást Platón eszméitől; semmiképp sem mint az azokkal való radikális szakítást.

Platón életében komoly tanítói tevékenységet nem folytatott, bár adott retorikai oktatást, mint Iszokratész versenytársa (akitől esetleg maga is tanult annak idején retorikát, és akit műveiben sokszor idéz); 20 évig volt Platón tanítványa annak haláláig (Kr. e. 347).

Utazások, Nagy Sándor

Arisztotelész

Platón halála után, valószínűleg az Akadémia új vezetőjével, Szpeuszipposzszal való ellentétek és politikai okok, a makedónellenes hangulat megerősödése miatt Kis-Ázsiába utazott Platón egyik legbuzgóbb hívével, Xenokratésszel Hermeiászhoz (latinosan Hermiász), Atarnea fejedelméhez, aki azelőtt hű tanítványa volt. Itt a müsziai Asszosz városában telepedett le, ahol az itt élő jelentős és elég szervezett platonista közösség – tulajdonképp egy helyi kis Akadémia – szellemi vezetője lett. Valószínűleg itt írta Metafizika című művének legrégebbi részeit, az A és B könyvet, melyekben még egyértelműen mint a platonizmus híve többes szám első személyben beszél („mi, Platón tanainak követői”).

Hermeiász országát és a térséget azonban hamarosan, Kr. e. 344-ben elfoglalták a perzsák, Hermiászt árulás által lefogták, s a helyi szatrapa fogolyként elküldte őt a perzsa uralkodóhoz, Artaxerxészhez, aki keresztre feszítette. Arisztotelész egy gyönyörű himnusszal áldozott az elhunyt emlékének, kinek sirfeliratát is ő irta (s melyből kiviláglik, hogy álnokság végzett barátjával). Arisztotelész elvette Hermeiász fogadott és/vagy testvére leányát, Pytiaszt is, és a Mitylénében található Leszbosz szigetére költözött, itt élt két évig. Házassága boldog volt; végrendeletében meghagyja, hogy egy sírba temessék feleségével. Aligha kétséges, hogy Arisztotelész Leszboszon teljesítette ki állatrendszertani ismereteit, melyek kutatásába már korábban belekezdett, a tengeri és egyéb élőlények végtelen változatosságának hatására keletkezett biológiai tapasztalatai igen erősen rányomják bélyegüket Arisztotelész logikai munkáira is (erre utal a a logikai fajok, nemek és kategóriák bevezetése és egész hierarchiába rendezése, de a logikai művekben előforduló rengeteg állat- és növényrendszertani példa is).

343-ban II. Philipposz meghívta, hogy 12 éves fiát, Alexandroszt, a későbbi Nagy Sándort nevelje. Arisztotelész négy éven át volt Alexandrosz nevelője, ennek 16. évéig, és nagy hatással volt reá. Nagy Sándor mindig őszinte, igaz tisztelettel viselkedett régi tanítója iránt, aki főleg erkölcstanra, politikára, ékesszólásra és költészetre oktatta, és néhány művet külön e célra irt. Rendesen Pellában tartózkodtak, néha Sztageirában, melyet (minthogy a jó II. Fülöp király egy korábbi hódítása során földig rombolta) Arisztotelész kedvéért újra fölépíttettek romjaiból. Arisztotelész vélhetően ekkor kezdte írni vagy kigondolni Politikával foglalkozó művei kezdeményeit, két értekezést írt tanítványa számára (A monarchiáról, A gyarmatokról).

A Lükeion alapítója

Arisztotelész

335-ben, Arisztotelész Athénba költözött, mely az elkövetkező tizenhárom évben otthonául szolgált. Itt néhány épületet bérelt ki és iskolát nyitott – ötven éves volt ekkor – a Lykeion (Lyceum) néven. Az iskola a nevét a közeli Lükabéttosz hegy és az Ilisszkosz között elterülő Farkas-Apollón (Apollón Lükeiosz) és a múzsáknak szentelt ligetről kapta, mely egykor Szókratész kedvenc tartózkodási helye volt.[2] A gimnázium fedett oszlopcsarnokában (vagy esetleg csak árnyékos fasoraiban), a perípatoszban (περίπατος), melyekről az iskola később a nevét kapta, tartotta Arisztotelész előadásait. Az a hagyomány, hogy a peripatetikus (szó szerint „körbesétáló”) iskolában a tanítás kizárólag körbe-körbe sétálás közben folyt volna, szinte biztosan legenda. Erről tanúskodik az, hogy fennmaradtak vázlatok több előadásról is, Arisztotelész pedig számtalan helyen utal rá, hogy előadásait ábrákkal illusztrálja, ami sétálás közben nehéz lett volna; továbbá szinte minden görög filozófiai iskola az előadások és viták helyszínéről kapta a nevét, nem pedig a tanítás módjáról, nagyobb közönség számára tartott előadáskor a hallgatóság bizonnyal ülve hallgatta a bölcsességeket. Arisztotelész az iskolában bizonyos rendet és fegyelmet tartott: az iskolának volt feje (archontes), kit mindig tíz napra választottak. Évente többször valamennyien együtt ebédeltek.

Arisztotelész tanítványait két csoportba osztotta: akromatikusok (beavatottak), más néven ezoterikusok (bentlakók) és az exoterikusokra, akik csak alkalmanként jártak be a líceumba hallgatni őt. Az akromatikus, vagy magasabbrendű tanulmányok nem jelentették azt, hogy nagyobb igazságosságokat fejtegettek volna mint az exoterikus tanulmányok, hanem ezek olyan elvontabb és intenzívebb tanulmányozást igénylő tantárgyak voltak – mint a logika, természetfilozófia és metafizika – melyek kisebb hallgatóságot érdekeltek. Ugyanígy két csoportra osztotta írott műveit is, de sok írott ezoterikus műve közül sajnos egy sem maradt fent.

E tizenhárom év alatt írta meg legtöbb nagy munkáját. A hagyomány szerint Nagy Sándor fejedelmi bőkezűséggel segítette egykori tanítóját: Plinius szerint állítólag több ezer ember foglalkozott a filozófus számára azon állatok, növények és természeti ritkaságok szakszerű összegyűjtésével, melyekre Arisztotelésznek szüksége volt. Mások (például Sztrabón) mondják, hogy Nagy Sándor 800 talentumot adott Arisztotelésznek, hogy lehetségessé tegye tudományos kutatásait és rendkívül gazdag könyvtára összeállítását. Csak a sors rendkívüli kegye, hogy a nagy király és a nagy tudós ily baráti viszonyba kerültek, tette lehetségessé az ókor legnagyobb tudományos emlékeinek keletkezését; bár miután Nagy Sándor egy ellene szőtt összeesküvés felfedezése után megölette Arisztotelész unokaöccsét, Kalliszthenészt, meghidegült a viszony a gyászba döntött filozófus és a király közt.

Matematikai kutatásai

667-ben Newton a Trinity College tanára lett. 1669-ben tette közzé kutatásait De Analysi per Aequationes Numeri Terminorum Infinitas (A végtelen sorok elemzéséről) és később De methodis serierum et fluxionum (A sorok és fluxiók módszeréről) című műveiben. A cikk címéből ered Newton differenciálelméletének elnevezése, melyet a „fluxiók módszerének” nevezünk. Fluxión lényegében egy természeti folyamat valamely fizikai paraméterének időbeli változását kell értenünk. 1669-től a végtlen sorokról írt munkája elismeréséül az egyetem professzorává léptették elő.

Rendszerint Newtont tartják az általánosított binomiális tétel felfedezőjének, mely felismerés lényeges lépés a matematikai analízis szempontjából. Newton és Leibniz egymástól függetlenül dolgozták ki a differenciál és integrálkalkulust, más-más szemlélettel. Míg Newton – Galilei követőihez hasonlóan – a fizika (kinematika) felől közelítette meg a derivált fogalmát, addig Leibniz a Fermat és Pascal módszeréhez hasonlóan a görbéhez húzott érintőegyenes felől közelítette meg a differenciálszámítást. Ugyan Newton a fluxiómódszert Leibniz előtt dolgozta ki, az utókor ehelyett mégis Leibniz differenciálelméletét választotta és ez vált elsődlegessé a matematikában, ez terjedt el jobban a világon. Newton saját védelmében azt állította, azért nem tette közzé számításait, mert félt, hogy kortársai kigúnyolják. Bár Newton korának egyik legragyogóbb tudósa volt, életének utolsó huszonöt évét megkeserítette az általa plágiummal vádolt Leibnizcel folytatot elhúzódó vita. A vita nem csak a két tudós életét keserítette meg, hanem sajnálatos módon válaszfalat emelt a brit és az európai kontinensen élő matematikusok közé, és haláluk után is folytatódott. A szigetországi matematikusok csak a XIX. században tértek át az egyébként jóval praktikusabb leibnizi írásmódra, ami jelentős hátrányba hozta a brit matematikai analízist.

1669-ben Newton a matematika professzora lett. A cambridge-i szabályok értelmében ehhez be kellett lépnie az egyházba, követelmény volt azonban, hogy ne vegyen aktívan részt az egyházi életben (feltehetőleg hogy több ideje legyen a tudományra). Newton úgy vélte, akkor fölösleges belépnie az egyházba, és II. Károly király, akinek az engedélyére szükség volt, elfogadta érvelését. Newtonnak így nem kellett konfliktusba kerülnie amiatt, hogy a vallásról alkotott nézetei ellentétben voltak az egyház szigorával.

Jellemérőla

Arisztotelész

Külső és belső jelleméről nagyon kevés forrás maradt fent, melyek se nem megbízhatóak, se nem egymással összeegyeztethetőek. Sok forrás szerint „alacsony, kopasz és pipaszárlábú”, beszédhibás ember volt, aki bizonyos hedonisztikus vágyainak nem mindig bírt ellenállni, azonkívül hajlamos volt a cinikus, ellenfeleit megszégyenítő iróniára, továbbá hivalkodóan öltözött. Hozzá kell tennünk azonban, hogy az ilyesfajta jellemzések általában ellenfeleinek műveiben vagy azoktól vett idézetekben fordulnak elő. Más források (pl. néhány fejszobor) a görög férfiideálnak megfelelőnek ábrázolják, egyes anekdoták pedig nagyon is jellemes, empatikus egyénnek állítják be; viszont igencsak kérdéses, ezek mennyi valóságalappal rendelkeznek. Az egyik ilyen pl. Arisztotelész utódjának kiválasztásáról szól a peripatetikus iskola élén. A helyre többen pályáztak, de a szóba jövő két személy a Leszboszról származó Theophrasztosz és a Rodoszról származó Eudémosz voltak. Arisztotelész sokáig halogatta utódjának megnevezését (egyiket sem akarván megbántani), majd egy nap borivás közben a két jelölt jelenlétében azt kérte, hozzanak neki két pohár bort („mert amit most iszom, nem elég ízletes”), egyik leszboszi, másik rhodoszi termés legyen (mindkét sziget híres volt borairól). Mindkettőt megkóstolta, majd csak annyit mondott: „Mindkettő kitűnő, bár a leszboszi tűnik édesebbnek.” Ezzel eldőlt, hogy Theoprasztosz lesz az utódja, Arisztotelész pedig szellemesen elkerülte a győztes direkt néven nevezését, és kihangsúlyozta, hogy a mindkettő alkalmas lenne a feladatra (ahogy mindkét fajta bort igen jónak tartották az ókorban).

Művei

Művei részint párbeszédek (dialógusok), részint értekező előadásúak; az előbbiekből alig maradt ránk valami. A munkák meglevő gyűjteménye bizonyára Andronikosz kiadásán alapszik. Arisztotelésznek számos műve elveszett, amint két ránk maradt jegyzékből kitűnik. Az egyik, melynek szerzője egy Ptolemaiosz nevű peripatetikus, ezerre teszi Arisztotelész könyveinek számát.

Arisztotelész saját műveit, azok tudományossága szerint, két csoportraosztotta. Az ezoterikus művek a nagyközönség számára készültek, gyakran dialógus formában, irodalmasabb köntösbe öltöztetve. Az akroamatikus („hallásra való”) vagy iskolai művek pedig az értőbb közönség, általában legközelebbi tanítványai számára készültek, és saját felfedezéseit tartalmazzák. Ez utóbbiak sokszor nagyon kevéssé kidolgozottak, vázlatosak és igen nehezen olvashatóak.

Az akroamatikus műveket a kommentátorok tovább osztották. A hüpomnématikus (kb. „emlékezet alapján írt”) iratok vázlatosabb feljegyzések, melyek sokszor csak adattömegeket tartalmaznak a természeti jelenségekről, a tudományok és a matematika történetéről; a szintagmatikus (kb. „megszerkesztett”) írások pedig az egyes tudományok rendszerező kifejtései. Az arisztotelészi iskolai iratok programjával Arisztotelész Platón nevelési programjára válaszol: szemben Az Állam VII. könyvében az ideális állam vezetői számára előírt, a matematikai tudományokból kiinduló és a dialektikában kiteljesedő egységes tanmenettel, az iskolai iratokban megtestesülő aporétikus módszer a filozófiai megismerést a legkülönbözőbb empirikus ismeretek és nyelvhasználati konvenciók teljes körű feldolgozása során felmerülő nehézségek – az aporiák – feltárására és a róluk szóló teoretikus számadásra alapozza.

Filozófiája

Arisztotelész Platón tanítványa, a filozófia igaz feladatát ő is a dolgok lényegének és végső okainak felismerésében találja, melyek megtestesülése – az ún. konceptualista Arisztotelész-felfogás szerint – a fogalom, vagy inkább (mivel az arisztotelészi fogalom-fogalomnak a modern logika fogalom-fogalmához nem sok köze van) mondhatnánk, a Lényeg. Megjegyezzük, hogy Arisztotelész nyitva hagyja azt a kérdést, hogy tulajdonképp mi is az a fogalom, nem értelmezi sem halmazként, sem képzetként, sem társadalmi megállapodásként, sem egyéb olyan módon, ahogyan azt a későbbi századok neki tulajdonították; amiket pedig erről a kérdésről a Metafizikában mond, elég ellentmondásosak, úgyhogy a különböző, ellentétes véleményt valló arisztoteliánus irányzatok mind-mind megtalálták benne a maguk igazát, és bizonyítva látták ellenfeleik tévelygő voltát.

A filozófia tehát az effajta fogalmak-lényegek tudománya; minden, ami egyedi, az általánosra vezetendő vissza és belőlük származtatandó. E munka tudományos föltételeit és formáit senki nálánál komolyabban és szigorúbban nem vette; a Platón-féle dialógusok színes költői ruhája helyett a szabatos tudományos prózát műveli, mely évszázadokon keresztül mintául szolgált az európai tudománynak, sőt amelyből minden művelt európai próza egyenesen származott. Továbbá, minthogy a dolgok lényegét nem a dolgokon kívül keresi, mint Platón, hanem a dolgokban, azaz a valóságban, a tényleges megfigyelés ugyanolyan fontos vagy tán még fontosabb a számára, mint az elméletalkotás vagy a kortársak és elődök tanítása, benne a legmagasabbra emelkedő filozófiai absztrakcióval a legszélesebb mai értelemben vett (pozitív) tudományosság egyesül.

Annyi tudomány előfutárává vált, hogy általában véve „legfontosabb” felfedezéséről nem is beszélhetünk. Konkrétan a mai értelemben vett filozófiában alighanem legfontosabbnak nevezhető elképzelései az aktus-potencia és hülémorfizmus tana és az erre épített mozgás fogalma, a szubsztancia-akcidens megkülönböztetés, és egyáltalán az egész metafizika, továbbá a realizmusra épített kutatási módszerek és nem utolsósorban pedig a formális logika megalkotása.

Filozófiájának története, utóhatásai

Ókor és kora középkor

Arisztotelész

Arisztotelész halála után a peripatetikus iskola még évszázadokon át fennmaradt, csakhogy nem igen öregbítette a nagy mester örökségét önálló kutatásokkal. Az első századokban a metafizikától elfordulva, inkább a természetfilozófiát és etikát művelték és népszerűsítették; a későbbi peripatetikusok főképp pontos, hű magyarázói voltak Arisztotelésznek.

Arisztotelész kommentálása, ár az ókorban megkezdődött. Interpretálása és ezzel (általában szándéktalan) meghamisítása, így annak az Arisztotelésznek, akit olyan nagy tekintély övezett, egyre kevesebb köze volt az eredeti hús-vér Arisztotelészhez. Ehhez több minden is hozzájárult, például az, hogy exóterikus, nagyközönség számára írt művei, épp melyek korán népszerűvé tették, már az ókorban elvesztek, hogy peripatetikus tanítványai a belső használatra írt műveket valóban használták is, de nemcsak passzívan tanultak belőle, hanem teleírták kommentárokkal és megjegyzésekkel, átcímezték és össze-vissza csoportosították őket (így jártak az Organon vagy a Metafizika írásai), úgy hogy sok tekintetben már nem tudjuk hűen rekonstruálni Arisztotelész gondolatainak bizonyos eredeti jellemzőit (például ezek fejlődéstörténetét). De ezek az átalakítások még Arisztotelész szellemében történteknek foghatóak fel, mert a közvetlen tanítványok még emlékezhettek Arisztotelész motivációira; később azonban a helyzet még rosszabbá vált. Tudjuk, hogy a sorozatos átalakítások és másolások során egy szöveg mennyire megromolhat; nos, ahogy telt az idő, Arisztotelész műveivel pontosan ez történt. Egyre kevésbé olvasták Arisztotelész eredeti műveit, és egyre inkább a kommentátorok munkáit, akik egyre inkább más kommentátorok más munkáiból merítettek, és így tovább, különösen a középkorban, mikor szinte mindenki latinul és senki sem görögül olvasott és beszélt (ez a „Graeca non leguntur”, azaz „Görögül nem olvasunk!”-szemlélet egészen a XIX. század végéig tartotta magát), így aztán még csak nem is a viszonylag hű peripatetikus, hanem sokszor a vulgarizáló Cicero-korabeli latin kommentátorok egyszerűsített vagy félreértelmezésen alapuló interpretáció terjedtek.

Középkor

Az 1210-es párizsi zsinat kiközösítés terhe mellett megtiltotta az arisztotelészi „természetfilozófia" tanítását – a logikai művek továbbra is szabadon tanulmányozhatóak voltak. A tiltás oka az volt, hogy Arisztotelésznél a filozófia nem a teológia egyik szolgálója, hanem egyenrangú társa volt. 1231-ben azonban IX. Gergely pápa elrendelte a tiltott részek teológiai korrekcióját. Hogy mégis túlvészelték ezek a művek a sötét középkort elsősorban az arab filozófusoknak köszönhetjük. Az arabok jobban megbecsülték Arisztotelészt, ami elsősorban al-Kindi (kb. 800–870) bagdadi orvos, filozófus és asztrológusnak, az arisztotelészi iskola hű követőjének, másrészt az ő munkáit forrásként használó, szintén bagdadi al-Fárábinak (kb. 870–954), Avicennának és nem utolsó sorban Averroësnek köszönhető.

A 12. század végén, főként Aquinói Szent Tamásnak köszönhetően, aki egyeztette Arisztotelész filozófiáját az egyházi tanítással, újra felfedezték az elfelejtett arisztotelészi filozófiát, és az eddig mellőzött filozófus a középkor második felében a bölcselet egyik legnagyobb tekintélyévé avanzsált. Ebből az időszakban eredeztethető Arisztotelész óriási befolyása az akkori és az egészen mai tudományos-kulturális életre is, ekkor kezdik el egyszerűen csak „a Filozófus” néven emlegetni.

1629-ben XIII. Lajos uralkodása alatt a párizsi parlament halálbüntetés terhe alatt megtiltotta Arisztotelész megtámadását és egyes német egyetemeken még a XVIII. század elején is esküt tettek a tanárok kinevezésük alkalmával, hogy Arisztotelésztől nem fognak eltérni.

Protestantizmus

A protestantizmus épp úgy merített belőle, mint a katolicizmus, és Melanchton Arisztotelésze már nem többé a középkor Arisztotelésze, kinek helyébe lassan-lassan az igazi Arisztotelész lép. De már előbb kezdődik nagy reakció Arisztotelész ellen Galileo Galilei, Roger Bacon és René Descartes vezetése alatt, mely végre győzedelmeskedett és a XVIII. században, a szemináriumokat kivéve, egészen kiszorítja a középkor Arisztotelészét (bár sok tekintetben az igazit is) az iskolákból.

Újkor és jelenkor

Az újpaltonizmus megjelenésével (1500-as évek) Arisztotelész egyedülálló tekintélye megszűnt. Sőt előfordult, hogy egyenessen támadták is a műveit; a francia Petrus Ramus például Arisztotelész logikáját támadta, majd igazította az saját elképzelései szerint.

Arisztotelésszel szinte valamennyi újkori és jelenkori filozófus foglalkozott, bár a közép és kési középkorhoz képest inkább vitatkoztak vele mintsem feltétlen igazságként fogadták el tanait. Számos tanulmány és kommentár született, filozófiáját továbbfejlesztették, vagy új ágakat építettek ki belőle – ilyen például Heidegger fenomenológiája.

Forrás: Wikipédia